Szent Vid

	„Tudtam, hogy nem hiába nőttem hatalmas rózsabokorrá. Mosolyt tudok varázsolni a virágaimmal az emberek arcára”

 

                                                                                             

Egyre gyönyörűbb napsugár szűrődik be az ablakon. A beszökő fény megtörik az üvegvázán és szivárványt vetít a padlóra. Nagyapó ragyogó szemű kis unokája hozott be a virágoskertből tegnap délután. Engem választott, hogy jó kedvre derítse nagyapját. Azt mondta: - Te vagy a legszebb fehér rózsa!

 Óvatosan belépett velem a szobába, vizet öntött a vázába. Jó volt belemerülni a frissítő hideg vízbe. Három hónapja, hogy a betegség egyre több erőt vesz el nagyapó testéből. A lelke, a szíve továbbra is vidám, de a sok orvosság, amik fájdalmát enyhítik több alvásra kényszerítik. A váza halkan koppant az éjjeliszekrényen. az apró nesz felébresztette nagyapót. A két szempár szeretettel köszöntötte egymást. Rozi kedvesen megsimogatta összekócolódott ősz hajszálait, amit ujjaival fésült át. Most ő simogatta a fejét, ahogy neki szokta a nagyapja, a dolgos kezével.

-          Szia, papa!

-          Szia, köszönöm a rózsát. Legalább elűzi ezt a halálszagot.

-          Papa…

-          Csitt! Te is, én is tudom, hogy az élet itt a Földön nem végtelen. Amire elhervad, a rózsa lehet, már én sem leszek. A nagyanyáddal már leírattam az utolsó kérésemet.

Egy pillanatra a gondolat néma csöndje települt a szobára. Az emlékek tánca. Nagyapó törte meg a csendet.

               - Tudod, hogy Budapestről 1956-ban elmenekültünk nagyanyáddal.

Még sosem meséltem neked. Mindent otthagytunk abban a kis garzonban, amikor menekültünk. A kevés kis spórolt pénzünket, pár ruhát, élelmet raktunk a hátizsákba. Úgy indultunk, mintha kirándulni mennénk. A szabadság útját kerestük, mert akkor ott, lánctalpak tiporták. A barátaink azt tanácsolták menjünk Velembe, és keressük meg a Kossuth utca 31. alatt élő erdészt. Ő ismeri az erdőben a járást, hogy a határon ne fussunk a katonák karjaiba.

Sűrűn esett az eső, amikor odaértünk. A ház előtt öt rózsabokor volt. Az őszi eső és hideg, csak pár szálat nem barnított meg. Úgy fogadtak minket, mint kedves rokonokat. Zsíros krumplival és meleg mézes tejjel vendégeltek meg minket. azóta sem ettem annál finomabbat.

Vacsora közben elmondta az erdész, hogy éjfélkor el kell indulnunk. Lerajzolt egy térképet, hogy jutunk fel a Szent Vid-kápolnáig, ahol meghúzódhatunk, amíg elmennek a katonák. A kápolnától meg, Isten segítségével, melyik ösvényen érünk át Írottkő közelében a határon. A határon túl pedig az ausztriai menekülttáborig.

Kaptunk útravalóul kenyeret, szalonnát, meleg sült krumplit a kabátunk zsebébe, sót, borsot, és azt a három szál rózsát, ami a ház előtt virágzott. Az illata betöltötte a konyhát. Az erdész felesége adta búcsúzóul és mosolyogva kívánt épp ilyen virágzó életet.

            Ahogy mentünk az októberi hidegben, mégsem fáztunk Az út meredeken emelkedett az erdőben. Már nem esett, a holdfényben láttuk a kápolna távoli körvonalait. Tudtuk igyekeznünk kell. Fiatalos lendülettel haladtunk előre.

            Az erdész, indulásunkkor elmondta, mielőtt a kápolnához érnénk, az úttól balra van egy domb, rajta három kereszt. Jézus keresztfája alatt van a kápolna kulcsa. A lelkünkre kötötte, hogy a borsot onnantól szórjuk magunk elé, hogy a kutyák ne kapjanak szimatot. Szerencsésen odaértünk a kulcsért. Még időben, mert a távolból hallatszott a katonákat kísérő kutyák ugatása. Az őrjárat egyre közeledett.

             Magunkra zártuk a kápolna ajtaját. Sötétség borult ránk. A hold fénye ide nem szűrődött be. Kitapogattuk a sötétben az utolsó padsort és leültünk. Melegítve egymás kezét, kértük Isten áldását. Éreztem a sötétben is nagyanyád szerető mosolyát és a rózsák illatát. Közben mindkettőnknek elszorult a szíve, úgy éreztük bármi is lesz, itt maradunk a szeretett HAZÁNKBAN. Nekünk itt a helyünk. Itt van szükség ránk. A családunk és az egymás iránt érzett szeretet jelenti a szabadságot.

            Lassan eltávolodott az őrjárat. Készülődtünk, egy szál rózsát a padon hagytunk. Bátran léptünk ki a kápolna oltalmazó falai közül. Visszamentünk az erdészházba, a család legnagyobb meglepetésére. Másnap elbúcsúztunk, és elmentünk édesanyámhoz, vagyis ide. A kertjében, az egyik rózsába beoltottam az erdészék rózsájából egy szemet, és átkötöttem nemzeti színű szalaggal. A harmadik rózsaszálat az édesanyámnak adtam, amit ő megszárított. Tavasszal életre kelt a beoltott rózsaszem. A garzonból az idő múlásával ideköltöztünk. Itt ebben a házban, és országban megtaláltuk a családi boldogságunkat, minden körülmény ellenére.

Nagyapó és unokája békés szeretetben néztek engem, az egyszerű kis fehér rózsát és mosolyogtak. Rozi a rábízott titkon, nagyapó meg rám, az életüket jelképező rózsára. A szivárvány egyre erősebben ragyogott a padlón.

2009 júniusában nagyapó hamvait elvitte a család. Rozi engem is vitt. Mielőtt Velemből felmentek volna a Szent Vid-kápolnához, megálltak a kocsival azelőtt a ház előtt, ahol az én rózsacsaládom élt, és kértek pár szál rózsát az ott lakóktól.

Megérkeztünk arra a helyre, ami nagyapó utolsó kívánsága volt. Elmondták kedvenc verseit, majd szétszórták a rózsák szirmait és nagyapó hamvait.

                                                                                                                         Szendrei Katalin

Kabóca

            Átmegyek a Máltaiba kimosom a ruhákat. Megint rosszkedvű, pedig megbeszéltük, hogy nem sírunk. Megyek, nem akarom hallgatni a bánkódását. Távolodok, de még értem mit beszél.

 - Aliz, meddig élünk még itt ebben a bakterházban? Tíz négyzetméter az egész, se kutyánk, se macskánk. Amink volt azt elvitte a bank. Kellett nekünk devizahitelt felvenni. Még jó, hogy innen nem zavar el minket senki. Gyertyával világítunk, az elemes rádió az összes szórakozásunk…

            A többit nem hallom, jobb is, ennyi elég a sirámokból, megint bevethetem magam, hogy felderítsem Sanyit. Ez a sors jutott nekünk, megbeszéltük, hogy egymás mellé állva átvészeljük ezt a kilátástalanságot. Nem elég, hogy elveszítettük mindketten a munkánkat, így odalett a lakásunk is, mert nem tudtuk fizetni a részleteket. Lejárt a munkanélküli segély és kénytelenek voltunk kétszer huszonkettőezer forintból megélni. Eladtuk a lakást, idejöttünk a sorompó mellé a bakterházba. Önkényes helyfoglalók lettünk, de a vasúttársaság megengedte a Máltai Szeretetszolgálat közbenjárásával, hogy itt éljünk. A bank felé, csak a töredékét tudtuk kifizetni a felhalmozódott kölcsönnek, a többit még nyögjük. Hála Isten pár hónapja mindketten közmunkások vagyunk, így tudjuk fizetni a további részleteket a semmire, jut kajára, tisztálkodó szerekre. Néha esténként egy pohár borra. Föl-alá robogó vonatokat már megszoktuk. Sanyi néha kimegy és tiszteleg a vonatoknak, mint egy igazi bakter. Mozdonyfütty a válasz, jót nevetünk rajta.

            A Máltaiban moshatok, zuhanyozhatunk és vécézhetünk. Éjjel nappal nyitva van, csak bizonyos szabályokat kell betartani, de hol nincsenek szabályok. Jó ide átjönni, sokat segítenek rajtunk. Amíg lötykölöm a ruhákat, nézem a tévét, este tízig lehet. A híradó megy, nem szól másról, mint a közelgő Dunai árvízről. Önkénteseket várnak a gátakra, a szívem mélyén úgy érzem, hogy ott lenne a helyünk. Kaptunk már annyi segítséget a Szeretetszolgálattól, hogy irány a Duna-part. Nem csak én gondolom így, a többi összeverődött csavargó is már azt tervezi, hogy lehetne oda eljutni, ahol a legnagyobb szükség lenne az emberkézre.

            József, a Máltai szociális segítője látja, hogy mit akarunk. Felvetődik, hogy megpróbál intézkedni és szerez egy kisbuszt. Egyeztet a Katasztrófavédelemmel, és irány Horány. Lehet szó szerint, mert a Szentendrei-szigeten is szükség lehet ránk. Pár telefon és megvan a kisbusz. Holnap, szombaton indulhatunk. Én Sanyival is számolok, biztos ő is szívesen jön segíteni. A cél Szentendre lesz. Reggel 5-kor indulunk.

            Sietek, amíg teregetek ebben a kutya melegben, felvidítom Sanyit hova batyuzunk holnap, tuti örül majd neki. Mindig is segített, akinek csak lehetett.

-  Duna meg ki fog önteni, ha nem magasítják a gátakat, most is arról beszélnek a rádióban.

- A Máltaiban már megszervezték, hogy holnap reggel ötkor indulunk Szentendére homokzsákokat tölteni, a nevedben is jelentkeztem.

- Jól tetted, én is úgy éreztem, ott a helyünk.

- Sütök az útra egy kis meggyes pitét.

- Ha beleöntötted a tepsibe a tésztát, csak rakd ki a napra, ott is megsül, olyan meleg van.

- Napolajjal ne kenjem be, nehogy megégjen a teteje?

- Sőt rakj rá fóliát, mert az UV sugárzás kiszívja a meggyet belőle!

            Újra jó kedve van. Összepakolok a holnapi útra. Mielőtt besötétedne, böngészem a térképet, szeretnék hazafelé a Garancsi-tóhoz elmenni. Ott forgatták elméletileg az Üvegtigrist. Nincs is olyan messze Szentendrétől, talán rá lehet venni a többieket, hogy amikor már nem kell segíteni, megálljunk ott. Mindenki kívülről fújja, az elmúlt évek legjobb magyar filmsorozata.

            Vígan telt az út a célig, a pitéből csak morzsák maradtak, mármint az egyik doboz alján. A másikat odaadom majd a többi önkéntesnek. Pár szelet jut másnak is. Amikor odaértünk elmondták mit kell csinálnunk, olyan szervezetten mentek a dolgok, mint a karikacsapás. Szorgalmasan gyűltek a homokzsákok, emelkedett a gát. Nem foghat ki rajtunk a Duna. Egy élet munkája úszhat el, ha nem csináljuk precízen a munkánkat. Kaptunk ételt, vizet. Más vidékekről is jöttek emberek, nem csak a Szentendreiek emelték a gátat.

- Dobd a zsákot Marcsa, nem harap a harcsa! Mi pedig töltöttük, dobáltuk.

            Vasárnap tetőzött a Duna Szentendrénél, csak bírják a gátak, mi mindent megtettünk. A vízszint nem éri el a homokzsákok tetejét, nincs szivárgás. A zsákok tetején néhol kavicsokból kirakott smiley jel. Jó lenne így nevetni, de csak akkor nevethetünk, ha nem a víz lesz az Úr. Szombat reggel óta talpon vagyunk. Lenne hely, ahol aludhatunk, de este megyünk haza, mert csak két napra kaptuk meg a kisbuszt. Ingyen, bérmentve, gázolajjal feltankolva. Így is lehet segíteni.

            Hazafelé nem is volt kérdés hol álunk meg. Ha már annyit derültünk Lalin és a többieken, jó lesz egy kis energiát meríteni a helyszínen. Szép itt a hegyek között megbújó tó. Azt nem is gondoltuk, hogy még étterem is van itt, nem csak az itt maradt díszlet. Csoda, hogy nem vitte el valaki a kertjébe grillezőbódénak. Az étterem teraszán, az asztalokon lámpások égtek. Fel is kiáltott József:

-Bice-bóca kabóca,

ég a lámpa kanóca.

De be hozzánk ne gyere,

mert a szomszéd egere

itt lapul az ágy alatt:

elkapja a lábadat!

- Gyertek, nézzük meg az étteremben van-e egér. Kérünk zsíros kenyeret hagymával, meg egy pohár vörösbort. Letelepedtünk a kinti asztalokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy a tulajdonossal találkoztunk a gáton. Az Ő vendégei lettünk. Letelepedett hozzánk, mesélt a filmforgatásról, de egy ázott bundájú magyar vizsla jött oda hozzánk és félbeszakította az anekdotát. Már nem is volt fontos a film, mert a kutyára terelődött a figyelem.

- Talán a tóban fürödtél?

- Ha valaki megáll itt, belemegy a tóba, megfürdik és vár a nagy barna szemeivel, hátha valaki elviszi magával

- Nem a Tiéd a kutya?

- Nem. Három napja van itt. A feleségem kiderítette, hogy meghalt a gazdája, de az örökösök csak a milliókra tartanak igényt, a kutyától inkább megszabadultak. Van chip a kutyában, így tudtuk meg ki a gazdája, azt hittük elkóborolt. A párom vissza akarta vinni, de a gazdája szomszédjai mondták, hogy hallották az örökösöket, amikor arról beszéltek elviszik a kutyát a Garancsi-tóhoz, mert az elég messze van, és onnét nem jön vissza a kutya. Azóta mi etetjük, de gazdit keresünk neki, meg a kutya is, mert ha megáll itt valaki, lemegy a tóhoz fürdeni, hogy megmutassa, én tiszta kutya vagyok, legyél a gazdám.

- Hogy hívják?

- Gyere ide!

- Nem úgy gondoltam.

- Sanyi, legyen a neve Kabóca, ahogy a versben van.

- Az Bakóca.

- Egy kis nyelvbotlás, maradjon Kabóca. Sanyi vigyük el mi a kutyát, jó helye lesz nálunk. Őrzi majd a bakterházat.

- Rendben, Kabóca lesz egyenlőre a mi gyerekünk. Reméljük nem kóborol el tőlünk. Talán szerencsét is hoz és találunk majd jobb állást mint a közmunka és albérletbe tudunk menni mi hárman.